Álmomban bölcs vándor voltam, csupa fény és tudás. Nem olyan kis félszeg turista, amilyen most vagyok, hanem valaki, aki ha el is téved néha, mindig tudja, merre menjen tovább. És mivel a bölcs vándorok sem tökéletesek (ezt most, turistaként is tudom), szorongtam. Attól féltem, hogy mit szól majd a világ a fényemhez és a tudásomhoz. Mi lesz, ha kiközösítenek, meghurcolnak? Milyen sokszor rettegünk mind az ismeretlentől…! Tudtam, hogy azért félek az ítélettől, mert minden fény és tudás ellenére tele voltam ítélkezéssel egész életemben magam is. És azért tartok az elutasítástól, mert éveken át én is messze küldtem mindenkit magamtól, hogy “majd én azt tudom”, sinn féin, mi magunk. – Ne törődj ennyit másokkal, ahhoz neked nincs közöd. Tedd, amit tenned kell, töltsd magad tovább – mondta egy hang. – De én szeretnék segíteni másoknak, csak nem tudom, hogyan. – Hát akkor ajánld fel a segítségedet, és aki elfogadja, annak segíts. – Nem tudom, hogyan kezdjem. Mit fognak gondolni rólam? – Akkor várj ezzel. Először neked kell kész lenned. Aztán adhatsz másoknak is a fényből és a tudásból. – De “vajon azért gyújtanak-e lámpát, hogy a véka vagy az ágy alá rejtsék? Nem azért-e, hogy a lámpatartóra tegyék?” Nem lehetek önző. [...]![]()
